Élménybeszámoló, egy kicsit másképp!

Hát mit mondjak, 2015-re is jutott a jóból, rosszból egyaránt. Az egész év egy viccnek indult, szinte semmi jó nem történt, forgott az a bizonyos mókuskerék rendesen, nap mint nap tettük a dolgunk, mint azt már jól megszoktuk az elmúlt években. Munka, munka, és hogy ne legyen olyan unalmas, még egy kis munka. Tavaly ősszel tettem egy ígéretet a családomnak, mégpedig azt, hogy ha csak egy mód van rá, 2015-ben elmegyünk a tengerre, legalább egy hétre, együtt, mindannyian, mint ahogyan azt teszik a normális világ átlagpolgárai is. Egész évben teszegettük félre a pénzt, gyűjtögettünk, hogy a nyárra meglegyen a költeni való. Egy normális világban legszívesebben nevetnék magamon, hogy azt a 300 eurót ( !igen, 300 eurót !) egy teljes évig kellett gyűjtögetnünk, de ez Szerbia, itt másképp mennek a dolgok, és ezt csak az tudja, aki itt éli mindennapjait.

Kínkeservesen, iszonyú lassan érkezett el a nap, amikor indulni kellett, A gyerekek már hónapokkal előtte elkezdték a "mikor indulunk már", szülők körében jól ismert kérdést feltenni, napi szinten kb. 20-szor, ezért nem is csoda, hogy úgy éreztük, az idő mintha megállt volna. Aznap viszont minden más lett. Tudtuk, most már indulnunk kell, nincs tovább várakozás, nincs idegesség, nincs "mikor indulunk már". Hajnali 3-kor keltünk útra. Mivel autópályán indultunk, egészen Belgrádig, úgy terveztük, hogy mire kivilágosodik, addigra túl leszünk az autópályán, a tranzit utakon meg egyébként sem elhanyagolhatóak a nappali látásviszonyok. Az Ibarska-n haladtunk egészen Čačakig, és szerencsére nem tapasztaltunk veszett nagy forgalmat, ami nagy valószínűséggel a keddi indulásnak tudható be. Hétvégén brutál nagy forgalom halad végig ezen az úton, és sajnos vannak olyan élőlények az országban, akik vagy hamarabb szeretnének meghalni, vagy csak simán hülyék. Olyan lehetetlen előzéseket produkálnak, hogy az átlagember csak szusszan egyet a manőver után, hogy "huhh, ezt is megúsztuk".

Az Ibarska magistrala...hétvégén káosz!

Teljesen érzékelhető volt, ahogyan haladtunk egyre délebbre, a hegyek egyre nagyobbak lettek, egyre kanyargósabb utakon mentünk, egyre nagyobbak voltak a szakadékok mellettünk. Lassan ugyan, de biztosan elhagytuk Užice-t is. Úgy terveztük, a következő pihenőnk ( amit egyébként ajánlatos többször megejteni, akkor is ha éppen senkire se tör rá a szükség ) Zlatiboron lesz, mégiscsak egy szemet gyönyörködtető, impozáns zöld vidék. Persze arra nem gondoltunk, hogy a nyári kánikula itt is megtette a maga hatását, és a szép zöld vidék helyett egy szép sárga vidék fogad bennünket. A füves területek, legelők az utolsó szálig kiégve, az egész környezet egy "dombos sivatagra" hasonlított. Fél órát pihentünk itt, amíg megettük a Borova Glava nevű étteremben vett isteni kajmakos lepényt, amit 170 dináros áron csak ajánlani tudok mindenkinek! Folytattuk utunkat, egészen Kokin Brodig, ahol az én különkérésemre álltunk meg pár percre, csak hogy megnézhessük kicsit jobban a Zlatari tavat, amelynek gyönyörű ciánkék vize egyedülálló csoda az egész országban. A gyerekek amikor meglátták, azt hitték már a tengeren vagyunk, és végre mehetünk a strandra. Le kellett lomboznom őket. Hamarosan elérkeztünk Brodarevo-hoz, az utolsó szerbiai településhez, ahol egy kávé erejéig álltunk meg, majd robogtunk tovább.

A Zlatar-i tó partján.

A határátkelő a szerb oldalon extra látvány. Van egy-két bádog bódé, és ennyi. A papírjainkat szinte meg sem nézték, az sem érdekelt senkit, hányan ülünk az autóban. Érdekes, hogy a két határ közt, a "senki földjén" van egy jó néhány kilométeres szakasz, ahol természetesen érezhető, hogy az senkié. Karbantartás nulla. A montenegrói határ már emberiesebb látványt nyújtott. Szép új épületekkel, íves tetőszerkezettel bővült az elmúlt években, legalább hasonlít határátkelőre.

A montenegrói határ, Dobrakovonál.

 Itt már pecsétet is kaptunk az útlevelekbe, meg az autóba is benézett a vámos (itt megjegyezném, hogy tavaly egyik irányba se, nemhogy pecsétet nem kaptunk okmányainkba, de egyáltalán ki sem nyitották megnézni, hogy kik vagyunk). Várakoznunk nem sokat kellett, talán pár percet (hétvégén itt is más a helyzet). Tudtuk jól, az út nagy részét már hátunk mögött tudhatjuk, de a maradék montenegrói szakasz lesz a leglassabb, legnehezebb. Itt már hatalmas hegyek között, szerpentines utakon haladtunk, előbb a Lim, majd később a Morača folyó völgyében, ahol már elkél a kiemelkedő figyelem, és főleg a fegyelem az úton.

Ez az a rész, ahol elkél a fokozott figyelem.

Sokan otthagyták már a fogukat egy-egy sikertelen előzés miatt. A legtöbb "nagyon sietős" emberke általában Belgrádi. Ők mindig sietnek, és a legtöbbször ebből következik a baj. Hiába figyelünk az úton, betartjuk a közlekedési szabályokat, a sebességkorlátozást, mindig van egy-két nagyon sietős, nagyon ügyes sofőr, aki miatt könnyen bekövetkezhet a legrosszabb. A másik idegesítő tényező a kamionok. Általában hatalmas torlódást elő tudnak idézni, és itt előzni nem is ajánlott, de szinte mindenütt telt vonal is tiltja. Mégis van egy-két lottónyertes kamionsofőr, akinek nem tűnik fel, hogy kilométeres sor torlódott fel mögötte, és esze ágában sincs néhány percre félreállni a legközelebbi megállóban. És ez a hosszas huza-vona így megy, egészen a Morača völgy legvégéig.

A sokat emlegetett kamionok.

Komolyan mondom, visszatér az emberbe a jókedv, elmúlik a fáradtságérzet, amint enyhülni látszik a szakadék, kisebbednek a hegyek, és egyre közelebb van az út a folyóhoz. Innen már haladósabb, szinte se-perc alatt elmúlik az idő. Podgoricára érve már tele voltunk lendülettel, meg sem akartunk már állni, mit nekünk a pihenés, hisz innen már csak egy bő fél óra és helyen vagyunk. A csillapíthatatlan jókedv ellenére azért csak megálltunk egy 5 percre még, megittunk egy jó erős kávét, majd mintha egy verseny végéhez közelednénk, nagy szusszal megindultunk a várva-várt célunk felé. Gyerekeim itt már 2 percenként kérdezgették, hogy mikor érünk már oda. Nem csoda, hisz ekkora gyerekeknek mérhetetlenül fárasztó lehet 12-13 órát utazni egyhuzamban. Teszem itt hozzá, a 4 éves lányommal nem voltak ilyen problémák. Ő megoldotta a dolgot, és a 12 órából körülbelül 3-at volt ébren kisebb fázisokban, a többit átaludta. Kezdtem is aggódni, nehogy beteg legyen, hisz soha életében nem aludt ennyit fényes nappal. A fiam, aki meg 7 éves, fogadalmat tett még indulás előtt, hogy ő bizony egy cseppet sem fog aludni, mert ő már nagyfiú, és a nagyfiúknak ennyi meg sem kottyan! Majdnem sikerült is neki betartani, mert csak fél órára szunnyadt el, valahol Podgorica körül. Amikor felébredt, és közöltük vele, hogy mindjárt beérünk a Sozina-alagútba, amiből kiérve már a tengernél leszünk, azonnal kinyílt a csipája! Az alagútért 2,5 eurót fizettünk, ami elképesztően kevés, ha azt nézzük, hogy órákkal lerövidíti az utat. A régi út is megvan természetesen, de nem sokan indulnak arra, biztonságosabb is, rövidebb is az alagúton keresztül, és senkit sem üt agyon 2,5 euró. Az alagútból kiérve néhány kanyar után már látszódott a tenger, ekkor a gyerekeim valami elképesztő üdvrivalgásba kezdtek, hiszen ők most először láttak ilyet, és hajnali 3 óta csak ezt a pillanatot várták. Megnyugtató érzés a tenger mellett haladni, és közben a gyönyörű tájat csodálni. Olyan Adriai hangulat tört ránk, előtörtek az emlékeink a régi szép időkből, amikor még minden munkás ember megtehette, hogy évente egyszer fogja a családot és elvonul 2 hétre a gyönyörű Adria partjára, és kipiheni egész évi fáradalmait, stressz, spórolás és nélkülözés nélkül. Mert igen, aki dolgozott az megtehette. Volt rávaló. Bár nekem ezek csak gyerekkori emlékek, még mindig pontosan emlékszem a régi nyaralásokra, a tengerpart jellegzetes illatára, a pálmafákra és a végtelen kékségre. Gyönyörű emlékek ezek, pedig csak 6-7 éves lehettem, mint most az én fiam. A nagy elmélkedés közepette már ott is voltunk a kereszteződésnél. Balra Petrovac, jobbra Sutomore, mi erre vettük az irányt, a Vilmos szállóba, ami ettől a kereszteződéstől kb. 100 méterre van, Haj-Nehaj városrészben.

Az alagútból kiérve balra Petrovac, jobbra Sutomore.

Mivel már sms-ben kommunikáltunk Veronikával, a szálló házigazdájával, kislányával, Kittivel együtt a kapuban vártak ránk. Kitti egy csodálatos kis teremtés, sorban a nyakunkba kapaszkodott és egy cuppanós puszival egybekötött öleléssel üdvözölt bennünket!

A Vilmos-szálló bejárata.

Mivel az az utca elég szűkös, az autó meg elég nagy volt, úgy döntöttünk kényelmesebb ha lemegyünk az utca végére és ott parkolunk le. Itt hatalmas hely van, kényelmesen meg is lehet fordulni, emellett erre csak az jön aki itt lakik, vagy itt van a szállása. Teljesen nyugis környék. Nem kellett attól tartani, hogy esetleg valaki bántaná az autót. Csak a helyi kecskepásztor, annak az édesanyja, meg egy környékbeli orosz fickó jár itt el a ló méretű kutyájával reggelente. Bepakoltuk a szobánkba a temérdek cuccot ( aki gyerekekkel indul nyaralni, az tudja mekkora mennyiségű "ez is kellhet" tipusú motyó van ilyenkor beletuszkolva a csomagtartóba ), majd egy jóleső forró kávé mellett meséltük el utazásunk izgalmait. Délután volt, fáradtak voltunk, így közös megegyezéssel úgy döntöttünk, ma már nem erőltetjük a strandot, majd holnap reggel, újult erővel. A közeli boltba azért még elsétáltunk ( kb 200 méterre van ), némi kaját meg hideg sört azért be kellett szerezni. Aki itt a kisboltba megy, annak tudni kell, hogy a rettentően forgalmas tranzit úton csak egy módon juthat át. Kizárólag a zebrán, és kizárólag pofátlanul! Mert másképp bizony ott állhat az ember akár fél órát is, mire kifog egy pár másodperces luftot 2 autó között. Itt csakis "másokkal nem törődve" ki kell lépni az útra a jármű elé ( azért ne üttessük el magunkat szándékosan! :) ), és az majd megáll szépen, mert az a dolga! A fékcsíkok is jelzik, itt bizony sokan kelnek át az úton gyalogosan. A helyiek csinálják a legjobban. Olyan rutinnal ugranak ki az autók elé, hogy egy magamfajta kisvárosi gyerek csak pislog, hogy még nem taposták ki a szerencsétlent. A bolt egy másik legenda. Ez az a hely, ahol ha egy egy hetes amnézia után itt térnék magamhoz, akkor is tudnám, hogy Montenegróban vagyok. Megtörtént ugyanis, hogy tavalyi nyaralásunk alkalmával Feri barátom sajtot szeretett volna venni a spagettihez. Nem sokat, kb. 200 grammot. Amikor odaállt a felvágottakhoz, és 10 perc várakozás után már szólt az egyik kereskedő "kisasszonynak", hogy sajtot szeretne venni, de már 10 perce senki sem szolgálja ki, erélyesen, szó szerint leb@szták, hogy hogy képzeli ő, hogy ilyen gúzsvában sajtot szeretne, hát nem látja, hogy mennyien vannak boltban??? Nem ér ő rá most sajtot méregetni!!! És ezzel le is volt tudva a sajtvásárlás. Lett spagetti, sajt nélkül. Itt megjegyezném, hogy akkor a boltban 4 vevő volt éppen, meg 3 eladó hölgyemény. A hölgyemény ugyan enyhe túlzás, mert szegények mindhárman olyan csúnyák, mint akiket bottal piszkáltak születésük után, mert nem mertek hozzájuk nyúlni. Na de térjünk vissza a nyaraláshoz, és hagyjuk békén a montenegrói "jó munkás" népet.

Másnapi úti célunk, előre megtervezett program szerint Ulcinj volt. Igen, kicsit messze van Sutomoretól, de így is terveztünk, hogy idén bejárjuk a teljes montenegrói partot. Az út kényelmes és meglepően egyszerű volt. Eltévedni lehetetlen, minden fontos kereszteződésnél táblák jelzik utunk célját. A Velika Plaža-ra mentünk, amiről tudni kell, hogy 12 kilométer hosszú, teljes egészében homokos, nagyon sekély part, szinte a bójáig be lehetett gyalogolni. Gyerekeknek kiváló. Legalábbis amikor nem hullámzik túlzottan a tenger. Az enyémek legalábbis nagyon élvezték.

Az Ulcinj-i Velika Plaža.

Ami zavaró volt, hogy állandóan fújt a szél, hordta a homokot rendesen, a part közelében egyáltalán nincs árnyék, valamint, hogy a parti kajáldából egyfolytában üvöltött az albán zene. Úgy döntöttünk én meg a kume, felmegyünk a sétányra kaját nézni. Meglepően tapasztaltuk, mekkora nívón művelik itt a kajáldák a vendégfogást! Elég volt csak ránézni a kirakott reklám árjegyzékre, már jött is a pincér, és fél perc agymosás után a megrendelt tápot már a teraszon vártuk egy presszókávé mellett. Hihetetlen, milyen rutinnal beszélik rá az embert, hogy náluk egyen-igyon. Komolyan mondom, ez már művészet. Mondjuk a csirkemelles, hagymás lepény hagyott némi kívánnivalót maga után, de a komám pljeskavicája viszont fullos volt, ahogy az illik. Estefele indultunk "haza", hogy azért még világosban visszaérjünk, de mivel még Barban is megálltunk a Voli hypermarketében (amit egyébként mindenkinek ajánlok, mert itt legalább van választék mindenből), ez persze nem jött össze. Siettünk, mert a terv az volt, hogy besétálunk a városba Sutomoren, hogy a gyerekek is lássanak egy kis "életet". Mert köztudottan ott virágzik az élet esténként. Szó szerint minden van, bazárosok egymás hegyén-hátán, a kajáldákból áradó mennyei illatoktól az ember akkor is megéhezik, ha nemrég evett. Nem is húztuk sokáig az időt, a kötelező sólemosós zuhanyzás után öltöztünk és megindultunk. Féltem a dologtól, hogy őszinte legyek, mert gyerekekkel még sosem sétáltunk ennyit. A sétány ugyanis pontosan 2 kilométerre van a szállótól, ami arrafelé lejtős, de vissza meg már emelkedős. Egy felnőtt embernek ez nem okozhat problémát, de egy 4 meg egy 7 éves gyereknek már esélyes.

A Sutomore-i sétány eleje, háttérben a Hotel Sato.

Hozzáteszem itt, voltak előttünk olyan vendégek a szállóban, akik szerint iszonyatosan hosszú az út a sétányig, embertelenül kimerítő, és egy órába tellett mire lesétáltak odáig, vissza meg maga a pokol volt. Hát, én nem tudom ki hány kilós, de én a majdnem 100-al semmi gond nélkül megtettem az utat (nyaralásunk alatt jó párszor), de még a gyerekeimmel sem tartott tovább arrafelé 27 percnél (lemértük!!!), vissza mondjuk lehetett egy 35 perc, de akkor már kb. félúttól a 4 éves lányom nagyon fájlalta a lábát, amit persze mi egy kis rutinos, közös énekléssel megoldottunk. Mint hazaérvén kiderült, nem az út miatt nyavalygott szegényke, hanem mert a sportcipő véresre dörgölte a sarkát. Visszatérve itt a végtelen, halálosan kimerítő távolságokhoz, én úgy gondolom, az a felnőtt, akinek egy ekkora út iszonyatos fáradtságot, végkimerülést, és a kínok kínját okozza, az jobb ha otthon marad, és nem csinál semmit. Szokták is mondani, nagy úr a kényelem...

Buljarica. Gyönyörű hely!

Következő utunk Buljaricára vezetett. Előtte még sosem voltunk itt, hát nézzük meg milyen. A keskeny lejárón (ahol egyébként az emberek is közlekednek) lefelé haladva arra gondoltam, tuti, hogy egy kis vacak strandot találunk lent, ha már egy valamire való utat sem képesek csinálni. De tévedtem! Leérvén egy kellemesen apró kavicsos strand, szépen kialakított kajáldákkal, rendezett parttal fogadott bennünket, és ami a legtetszetősebb volt, olyan tiszta vizet sehol nem láttunk. Szó szerint kristálytiszta volt. A bójánál is tisztán látszott a tengerfenék, nem is csoda hogy rengetegen búvárkodtak. Jól éreztük itt magunkat, és az egy hét alatt még kétszer visszajöttünk. Ezt a strandot csak ajánlani tudom mindenkinek.

Naplemente Buljarica felett.
Ilyen látványban csak itt lehet része az embernek!

Nyaralásunk során sok helyen megfordultunk. A fő cél az volt, hogy megnézzük a Kotori öblöt. Úgy is lett. Egyik nap már korán elindultunk, tudtuk, hogy hosszú út vár ránk. Gyerekeimnek hatalmas élmény volt, hogy olyan dolgokat láthattak közelről, amiket egyébként sosem láthatnának. A Tivati reptér mellet pl. közvetlen közelről nézhették meg a hatalmas repülőgépeket, amiket eddig mindig csak több ezer méter magasan, kicsiben láthattak, a kompon utazás élménye is valami csodával ért fel, az éppen kikötött tengerjáró Kotorban meg valami hihetetlen mesebeli élménnyel érvényesült az ő kis világukban. Örömmel töltött el, hogy ennyire élvezik a dolgokat, hogy ennyi minden látnivaló van, amik az ő, még fejlődő tudatukban valószínűleg örök emlékekként maradnak meg.

Budva-i részlet...

A Tivat-i reptér mellett.

Meseszép hajók a Kotor-i öbölben.

A gyönyörű környezet, a meseszép hajók, a kilátás a szerpentinekről nem csak az ő, de az én emlékezetemben is maradandó nyomot hagytak! Tényleg meseszép a kotori-öböl! Egy dolog viszont itt sem tetszett. Az, hogy a privát, 5 méteres strandokat kivéve mindenhol csak betonos parton lehet fürödni. Sehol egy kavicsos vagy homokos atrand. Ez volt az egyetlen oka, hogy itt nem álltunk meg sehol sem úszni egyet. Nem miattunk, hanem a gyerekek végett. A beton part, meg a vaslétra nem kimondottan gyerekbarát hangulatú. De volt nekem is egy kívánságom, ami az utazást illeti. Sokat olvastam, hallottam Trsteno-beach-ről, ami egy picike kis homokos strand Budva mellett, és állítólag a legszebb montenegrói strandnak nyilvánították (valamikor). Ide mindenképp el akartam menni. Tiszta víz, homokos, sekély part, vízben álló teraszok, bárok, szép, rendezett környezet jellemezte. legalábbis a fotókon és a leírásokban. Picike kis tábla jelezte Prijevornál, hogy hol kell lefordulni Jaz, illetve Trsteno felé. Semmibe vezető utakon haladtunk felfelé, mígnem megpillantottuk ezt a gyöngyszemet, amihez szerencsére egy hatalmas parkoló is dukál, méghozzá ingyen!

A híres, nevezetes Trsteno-beach.

Mondjuk a parkolóban rögtön feltűnt, hogy aránytalanul sok a sportkocsi, meg a hatalmas luxusterepjáró. Közel van Budva - gondoltam - , sokan járnak át ide csobbanni egyet. A strand tényleg gyönyörű. Azúrkék, sekély víz, milliónyi nyugágy, jetsky, glisser, vízibicikli, finom rostély illat mindenütt. Kell ennél több? Na gyerünk akkor a vízbe! Gyerekeket kidíszítettük (karúszó, úszógumi), irány fürdeni! na de itt jött a svéd csavar! Az ember azt hinné, szép homokos part, gyerekeknek ideális! És mégsem! Befelé haladva homokos, aztán a parttal párhuzamosan egy jó 4-5 méteren keresztül akkora bokatörő sziklák vannak, hogy egy felnőtt embernek is igazi kihívás bejutni sérülés nélkül, nem majd kis gyerekeknek. Főleg olyan hullámok mellett, amik akkor éppen voltak. Szegény fiam, akinek még leért a lába, az ötödik hullámbúvárkodás után ( az az, amikor a hullám szó szerint keresztül megy az emberen ) üvöltve repült volna kifelé, ha bírt volna a szikláktól. De nem bírt, és ebben a fulladásveszéllyel fűszerezett pánikhangulatban sírva üvöltötte, hogy "ki akarok menni"! Illetve csak üvöltötte volna, mert jött a következő hullám. Na itt érkezett el az a pont, amikor azt mondtam, ebből most lett elég! Párom gyerekestől kievickélt valahogy, én meg a lányommal gyakoroltam a hullámugrás művészetét. Egy ideig. Mert ilyen hullámzás mellett ez sem működött sokáig. Kimentünk, és közös megegyezéssel eldöntöttük, hogy ez, ilyen körülmények között egy sz@r hely. Negatív véleményünk akkor maximalizálódott, amikor kajáért mentünk az egyik sütödébe, és az árjegyzékre néztünk. A legolcsóbb kaja a bécsi szelet volt, 11 euró. Egy komolyabb ebéd 25-30-ba rúgott. Ekkor kezdett körvonalazódni eddig is leterhelt agyamban, hogy miért is volt annyi szép luxuskocsi a fenti parkolóban. Hát nincs is mit csodálkozni az árakon sem.

Szépnek tényleg szép...

Ez a hely nem nekünk, szegény, külhoni magyaroknak való - nyugtáztuk mindnyájan - , majd folytattuk utunkat hazafelé, azzal az ötlettel, hogy majd megállunk Petrovacon enni valami finomat. Így is lett. Petrovac, gyönyörűen kiépített sétány, bazárosok, üzletek, sütödék mindenütt, rengeteg turista. Nem kellett sokat sétálnunk, az első pékség előtt elhaladva olyan finom illatok csaptak meg, hogy akkor és ott nekem burek kellett. Húsos. Mert akkor épp azt kívántam. Egyöntetűen meg is szavaztuk párommal, a gyerekek meg pizzát akartak, de arra kicsit várni kellett. Kivártuk. Leültünk a pékség előtti padokra, egy hatalmas pálmafa alá. Mire kész lett a pizza, elkezdett szemelni az eső, durrogtak a villámok, és a tenger gyönyörű sötétkék színekben pompázott. Ekkor már látszódott a horizont, amit egyébként száraz időben a párás levegő miatt aligha lehet látni. Az emberek, mintha valami cunami elől futnának, úgy menekültek felfelé a strandról, olyan tumultust okozva, hogy az agyam eldobtam. Nem volt érthető számomra, hogy egy kis esőtől miért félnek ennyire? Én alig vártam, hogy essen, szándékosan be sem szálltam a kocsiba, mert kimondottan jól esett a hűsítő csapadék. Sutomoreig végig esett, még a sugárút is bedugult, mint ahogyan az lenni szokott minden nap, csak most jobban. Alig haladtunk. Szerencsére a szálló Sutomore ezen a felén van, így nem kellett fél napot araszolnunk. Aznap már se városba, se sehova nem mentünk, elég volt a napi túra mindenkinek.

Történt egyik nap, hogy Józsi, az egyik vendég, aki már volt fent a Haj-Nehaj vár romjainál, a hegytetőn, sokadszorra is fel akart menni, s kihasználván az alkalmat, eldöntöttem, én is felmegyek vele (ő legalább már tudja az utat), mert furdalt a kíváncsiság, vajon milyen lehet odafenn.

A Haj-Nehaj vár romjai lentről.

Komám sem bírta ki, ő is velünk tartott. Bár sosem volt egy sportember (én sem), nem kellett sokat unszolni. Ez egy olyan hegy, hogy aki fel akar menni, de nem tudja az utat, az rendesen megszívja. Igazi dzsungel az egész, csak egy kis kitaposott ösvény vezet fel, és mivel itt a kecskéket szokták legeltetni (?), vannak kecskék által kitaposott elágazások is, amik igazi útvesztőt teremtenek a túrázni vágyóknak. Ha rossz irányba fordulsz, megint csak megszívod.

Az indulás...

Szerencsére Józsi már fejből tudta a helyes utat, így nem voltak ilyen gondjaink. Lassan haladtunk felfele, sziklás, ágas-bogas ösvényeken, még egy barlangot is találtunk kb. félúton, ahol nagy valószínűséggel a kecskéket szokták teleltetni, mert a bejárata pokrócokkal van eltakarva, meg emberi szemét van mindenütt.

Az a bizonyos barlang, ahova jobbnak láttuk nem bemenni...

Ilyen sziklás ösvényeken vezet az út felfelé.

Boltíves kapun át érkeztünk a várba, ahol sok furcsaságot véltünk felfedezni, ami sehogy sem illett a képbe. Például, hogyan lehet az, hogy egy ilyen régi várba a kőfalak között téglákat is találtunk befalazva a kőtömbök közé? Ugye most senki se fog azzal jönni, hogy biztos a téglagyárból hozták. Fent a vár legtetején van egy kápolna szerű akármi, ahol valószínűleg imádkoztak régen. Na de! Mit keres ebben a boltíves kápolnában 2 darab beton napernyőtartó??? Igen, nyilván volt olyan hülye turista, aki nem tudott magával és az erejével mit kezdeni, és felcipelt oda 2 darab egyenként 25-30 kilós beton talpat. Mindezek az eszmefuttatások ellenére, a kilátás tényleg meseszép! Belátni az egész környéket, a Bár-i kikötő is tisztán látszik innen.

Gyönyörű a táj innen.

A Bar-i kikötő, kicsit homályosan...

Minden oldalról mesés látványban részesültünk!

A Vilmos-szálló, madártávlatból.

Egy jó hideg, alkalomhoz illő dobozos sör, kötelező fotózás, meg egy kis pihenés után megindultunk lefelé a másik úton. Igen, van másik út is a hegy másik (Sutomore felőli) oldalán. Itt már kivehető volt a régi út, amit még ugyanolyan kőtéglákkal raktak ki, mint amilyenek a várban voltak. Bár nagyon oda kell figyelni, hogy hova lépünk, nem vészes ez az út sem, főleg, hogy ezen már lefelé mentünk. Út közben valami csörgésre lettünk figyelmesek az egyik bokor alól. Azt hittük kígyó. Erre kivágódott elébünk egy kb. 50 centis zöld színű gyík. Meg is jegyeztem rögtön, hogy ezt vagy szteroiddal etették, vagy ez igazából egy komodói varánusz, csak zöld, meg még gyerek. Kimondottan bátor volt, nem igazán futott el mindaddig, amíg egy bottal meg nem piszkáltam. Feltűnt, hogy mennyi kiszáradt, kidőlt fenyő van itt, el is kalandoztunk a gondolattal, hogy mennyi tüzelős kijönne belőle, csak lenne aki lecipeli onnan! Kis apró kavicsos utcára érkeztünk le, ami kivitt az aszfaltos útra, melyen balra fordulva indultunk hazafele. Ugyanez az út, ha jobbra fordulunk, a Maljevik vagy a Štrbina strandokra vezet. Ezen az úton felfelé már éreztem, hogy vannak lábaim, bár ez sem volt annyira vészes, mint amire számítottam. Így utólag belegondolva, mindenkinek csak ajánlani tudom, tegye meg ezt a túrát, mert ha csak a fenti látványért is, de mindenképp megéri! Bár az egész nem tartott 3 órát sem, aznapra már nem kellett altató.

Másnap ismét Buljarica mellett döntöttünk. A szokásos napi semmittevés után, hazafelé jövet a komámnak támadt egy lehetetlen ötlete. Menjünk le Čanj-ra. Lementünk. Kár volt. Tito-korabeli lepusztult szállodák, üresen álló, néhol roskadozó valamikori apartmanok csúfították a lejárót, a parton ugyan rengeteg turista volt, de rengeteg szemét is. Nem egy szemet gyönyörködtető látvány. Ezek után csak megfordultunk, és a kiégett pálmafa-foszlányok mellett szépen megindultunk hazafelé. Ez az a hely, amit senkinek nem ajánlok! Bár a strandja lehet szép, de a környezete az brutálisan ronda! Nyaralásunk során rengeteg helyen megfordultunk. Nem írnék mindről, mert sosem jutnák a végére. Összességében vannak kellemes helyek Montenegróban, de vannak kimondottan visszatetszők is. Valószínűsítem, hogy itt is önkormányzati szinten lehetnek a problémák, mert egy község, ami szinte kizárólag a turizmusból él, illene, hogy visszafektessen abból a pénzből szintén a turizmusba, amit megkeres. Sajnos vannak helyek, ahol ez nem így van. Hosszútávon ez egyenlő a biztos halállal. Az viszont tény, hogy ha csak az árakat nézzük, akkor Sutomore és környéke a legolcsóbb. Példának okáért, itt a pizzaszelet 0,8-1 euró. Petrovacon már 1,5-2 euró. Budván meg sem mertem kérdezni. Dohányos embereknek ajánlom a piacot Sutomoren, itt ugyanis letakart dobozokból árulják a csempész cigit, már 0,9 eurótól. Egy doboz Marlboro például 1,5 euróba kerül, ami ugye jóval olcsóbb, mintha a boltból venné meg az ember. A bolti árak viszont semmivel sem drágábbak, mint bárhol. Sőt, valamivel olcsóbbak.

A sétány egy része Sutomore-n, ahol szinte mindent lehet kapni.

Nyaralásunk alatt szinte csak aludni jártunk vissza a szállóba, de a délelőttöket jó-jó ott töltöttük. Kellemes, nyugodt hely, kivi és szőlő lugassal árnyékolt az egész udvar, így ott még nem kell napégéstől tartanunk.

Árnyékos kivi lugas az egész udvar felett. Aranyat ér!!!

Ottlétünk alatt rengeteg gyerek volt a szálló vendégei között, így az enyéimnek is volt kivel játszani- szerencsére.

A gyerkőcök egy része.

De hát nem is csoda. hisz itt a gyerekek 7 (!) éves korig ingyen kapnak ágyat ( a legtöbb helyen már 2 éves kortól félárat fizetnek, 8-tól pedig teljeset!!!), 14 éves korig pedig féláron alhatnak. Gyermekes családoknak kifejezetten gazdaságos, és kizárólag ajánlani tudom! Egyedüli hátrány gyermekek esetében a már említett szálló-strand távolság lehet, de autóval érkező vendégeknek ez sem jelenthet gondot.

Cikkem elején említettem, hogy 300 euróból sikeresen nyaraltunk egy hetet, négyen. Akkor számoljunk kicsit! 7 euró felnőtteknek, gyerekeknek az én esetemben semmi, mert 7 éves volt a nagyobb, 4 a kisebb. 2 fő x 7eu x 7 éj = 98 euró a szállás. 80 eurót dobtunk össze az utiköltségre ketten ( ez persze sokkal kevesebb is lehet, ha az ember nem akar "világot látni", mint ahogyan mi tettük ), ez eddig 178 euró. Idegenforgalmi adót összesen 15 eurót fizettünk 2 felnőttre meg 2 gyerekre, az akkor eddig 193 euró. Ennyi volt a "muszály" kiadásunk. A többi 107 euróból meg simán ki lehet jönni egy családnak, ha nem költekezik ész nélkül, és nem lusta elmenni az olcsóbb helyekre bevásárolni. Mivel a szállóban van szabadon használható konyha, mi a reggelit is meg a vacsorát is ott készítettük, egyedül az ebédet vettük meg a parton, de jutott minden nap fagyira, édességre, üdítőre is. Van lehetőség teljes ellátásra is (reggeli,ebéd,vacsi), baráti, 15eu/nap/fő áron, szállással együtt persze, de a mi esetünkben felesleges lett volna, mert szinte az egész napot a strandon töltöttük.

A Sutomore-i városi strand, ahol már reggel 9-kor aligha van hely...

Egy átlagos hétköznap Sutomoren.

Végezetül még szeretném elmondani a kedves olvasóknak, akik nem sajnálták azt a néhány percet, hogy végig olvassák beszámolómat, miért is írtam e sorokat, miért ajánlom, miért hirdetem jómagam is ezt a szállót. Nem, nem az anyagi vonzata miatt, jobban inkább a humánus mivolta végett. Sokan, akik közvetlenül is ismerik a házigazdát, Dávid Veronikát, jól tudják miért vállalta ezt a munkát, távol az otthonától, évről évre minden nyáron. Nem, ő sem az anyagi vonzata miatt! Veronika kislánya, Kitti történetét sokan, főleg a Martonosiak, Kanizsaiak, Horgosiak és környékbeliek is ismerik. Sokan viszont nem ismerhetik. Néhány évvel ezelőtt Kitti egy súlyos betegségből, hosszú küzdelem, kitartás és rettentően sok akarat árán került ki győztesként. Istennek hála, ma már egészséges, viszont orvosai szerint a mútét után még legalább 10 évig szüksége van minél tőbb friss, tiszta levegőre, hogy szervezete kellőképpen megerősödjön, immunizálódjon. Ez volt az oka hát annak, hogy pár évvel ezelőtt Veronika úgy döntött, a tengerparton vállal munkát, és kislányával együtt lent tölti a nyarakat. Így gyakorlatilag egyszerre dolgozhat és segíthet is Kittinek a teljes felépülésben.

Veronika és kislánya Kitti, azok a kicsik mellettük meg az enyémek :)

Mindezzel párhuzamosan tehát, mindenki, aki a Vilmos szálló mellett dönt, nem csak hogy olcsóbban nyaralhat egy kimondottan gyermekbarát helyen, de indirekt módon is hozzájárul egy csupa szív, kedves kislány testi-lelki felépüléséhez.

A végére egy tavalyi kép a kis hercegnőről és jómagamról.